Büszke vagyok arra, hogy igen szorosan kötődöm a népi hagyományokhoz, a népművészethez, a hagyományőrzéshez, a hagyományos népi foglalkozásokhoz. Nagy valószínűséggel ez onnan ered, hogy agy kis mátrai faluban nőttem fel, ahol annak idején, amikor én cseperedtem, még nagy hagyománya volt annak, hogy az unokákat a nagyszülők nevelték, és megtanították sok-sok okosságra.
Többek között nagyon szerettek a gyerekeknek énekelni, tánclépéseket tanítani, mesélni a régmúlt történéseiről.
Miután megszületett a lányom, és általános iskolai tanulmányai közepette azzal a kéréssel állt elém, hogy szeretne a közeli város néptánc csoportjába beiratkozni és táncolni, boldogan támogattam tervében. Ettől fogva még szorosabb lett a kapcsolatom a népművészettel, hiszen nyomon követtem a néptánc csoport munkásságát. Szinte minden fellépésükön a nézőközönség tagjai között voltam. A tájegységek táncai mellett megismerkedhettem a viselettel, egyéb jeles ünnepekhez kapcsolódó népi hagyománnyal.
Legjobban azt kedveltem, amikor húsvét közeledtével Hollókőn szerepeltek a fiatalok. Igaz, ezeken a fellépéseken mindig nagy tömeg volt, de a falu páratlan fekvése, az ófalu régi falusi parasztházainak látványa, a hagyományos ételek, a húsvéti forgatag, a fellépő csoportok műsorszámai mindent kárpótolt. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország egyetlen olyan faluja, amely szerepel az UNESCO világörökség listáján, és így világszerte ismert.
Ráadásul van még egy látványossága a településnek: a Hollókői vár, melyet az utóbbi években felújítottak, így érdemes ezt is felkeresni az ide látogatóknak.
Utolsó fellépésük alkalmával szerettem volna megörökíteni a Szatmári lánytáncukat. Be is kapcsoltam Samsung telefonomat, de a felvételt nem tudtam elkészíteni, mert a kamera elromlott.
Azonnal hívtam a telefon szerviz munkatársait, akik megnyugtatásul közölték, hogy telefonfutár szolgáltatásuk él, így pár napon belül ki tudják cserélni a hibás alkatrészt.